“Írj arról, ami nem hagy aludni éjjel.
Írj, hogy tudd, merre indulj.
Írj mindarról, ami a jelenben lényeges...”
Ezekkel a tanácsokkal lát el bennünket Pennebaker és Evans, az expresszív írás módszerének két atyja.
Az írás hasznos, ezt ma már számos kutatás bizonyítja. Fejleszti a gondolkodást, a nyelvi kifejezést, a grammatikai és szemantikai érzéket és így tovább. A naplóírás pozitív hatással van a rövidtávú memória működésére, és ezáltal a figyelmi kapacitást is képes növelni. És sok esetben azt látjuk, hogy hatékonyabb eszköze az énfeltárásnak, mint a beszéd. Hogy hogy lehet ez?
És mit is jelent pontosan az, hogy “expresszív” és mikor lehet ez hasznos?
Nos, nézzük meg!
Essünk túl az elején mindenki kedvencén, egy definíción: az expresszív írás érzelmi fókuszú, az önkifejezést támogató írásmód. Központi eleme a folyamatos, megszkítások nélküli írás, melynek érdekében a nyelvtani helyesség háttérbe szorítására sarkall. Egy expresszív írás gyakorlat során nem művészi alkotások vagy publikálható (és publikálandó) szövegek készülnek, hanem olyanok, amik pusztán önmagunknak szólnak és önmagukért léteznek.
A Pennebaker és Evans által kidolgozott módszer valójában egy négy alkalomra bontott folyamat, amelynek során életünk valamely meghatározó, akár traumatikus eseményét az írást vezető kérdések segítségével dolgozzuk át.
A következőkben ennek a konkrét, mégis talányos leírásnak az elemeit vesszük végig.
Kezdjük a végén:
Pennebaker és munkatársai a 80-as évek óta végeznek kutatásokat az írás, különös tekintettel az expresszív írás pszichológiai hatásainak bizonyítására. Az összesen háromszáznál is több kutatás eredményei alapján a módszer hosszú távú pozitív hatásai azonban nem csak lélektanilag, hanem az emberek általános jóllétében és egészségügyi állapotában is megmutatkoztak.
A legtöbb nehéz életesemény kapcsán elmondható, hogy hosszú távon elégedettebbek és az élet számos területén jobban funkcionálnak azok, akik valamiképp meg tudták osztani a történetüket - függetlenül attól, hogy írásban vagy szóban tették. A későbbiekben arról is lesz szó, miért lehet bizonyos esetekben akár hasznosabb is az írás.
A definícióban első olvasásra is szemet szúrhat a nyelvtani szabályok kérdése.
Miért akarna bárki nyelvtanilag helytelen dolgokat írni, hibás központozással, ráadásul szándékosan? Pláne, hogy annyi időt áldozunk iskolás éveinkből arra, hogy azt a rengeteg szabályt belék verjék.
Nos, éppen ezért. Az írás a művészeti terápiás módok sorában különleges helyet foglal el. A rajz, festés vagy más képző-, zene- és mozgásművészeti technikákkal szemben sokak számára az írás egy mindennapi kifejezésmód. Ide értem azokat is, akik a munkájuk miatt írnak és azokat is, akik alkotásra vagy naplózásra használják. A többség pedig - nem túl meglepő módon - folyamatosan kifejezi magát verbálisan (szavakkal). A hétköznapisága miatt egy írásgyakorlat kisebb szorongást okoz, mint rajzolni, festeni vagy urambocsá’, énekelni. Ugyanakkor könnyebben belecsúszhatunk abba a hibába is, hogy akár tudattalanul is szerkesztjük, korlátozzuk, cenzúrázzuk magunkat az évtizedek során begyakorolt számtalan szabály alapján. (Itt jegyzem meg, ha ezt tapasztaljuk a gyakorlat során, az is elárulhat valamit arról, milyen is a viszonyunk a szabályokkal, teljesítménnyel stb.)
A hosszú bevezető után itt jutunk el a válaszhoz: a szabályok elhagyása rendkívül felszabadító lehet, több energiát tudunk az érzelmi kifejezésre fordítani, ha nem korlátozzuk magunkat feleslegesen.
Mindazok megnyugtatására, akik szeretik követni ezeket a szabályokat; ez nem kötelező érvényű dolog. Ha nem akadályoz a mondatszerkesztés, a helyesírás a folyamatos írásban, akkor ezt nyugodtan figyelmen kívül lehet hagyni. Ahogy azonban a következő pontban látni fogjuk, a folyamatosság az expresszív írásban prioritás, egy jól megszerkesztett mondattal szemben. (Én azt szoktam javasolni, hogy ha valaki szeretné, később fogalmazza át a megszületett szöveget. Ez is egy tanulságos folyamat. Adott pillanatban viszont lényegtelen, milyen az írás nyelvtanilag vagy külalakban.)
A következő pont tehát a folyamatosság.
A módszer leírása ezt nagyon is komolyan veszi. Írás közben nem állunk meg sem gondolkodni, sem átfogalmazni, szavakat keresni, cenzúrázni, utólagosan gondolatokat javítani vagy szerkeszteni.
Itt már nem csak a helyesírás, hanem a tartalmi szempontok is fontosak. Általában mindannyiunkban megvan az igény, hogy koherens, logikusan követhető, összefüggő, alkalmasint irodalmi értékű szöveget írjunk. Ez fontos is, ha szeretnénk, hogy mások megértsenek, de végül mindig kérdés, mennyit sikerült valójában megfogalmaznunk abból, amit szerettünk volna. Ez az öntudatlan szerkesztés (ha tudatos, akkor is) problémás lehet, mivel hajlamosak vagyunk tompítottan és szofisztikáltságra törekedve fogalmazni, nemritkán alárendelni a hitelességet az érdekességnek vagy az esztétikumnak. Így sokszor akaratlanul is hamis valóságokat kreálunk, legyen szó akár eseményekről, akár saját magunkról - és ne higgyük, hogy ez nem hat vissza ránk is.
Az expresszív szövegeket viszont jó eséllyel csak az írója olvassa majd el. Így nyugodtan elengedhetjük magunkat.
A folyamatosság mégis akkor okoz igazán kihívást, amikor megakadunk vagy leblokkolunk. Ilyenkor érdemes a megakadás tényéről írni. Akár arról, milyen érzéseket vált ki belőlünk, akár arról, mit gondolunk, miért nem tudunk egy adott téma mentén tovább haladni. Alkotói válságban szenvedő íróknak vagy a beadandó első mondata fölött őrlődő diákoknak szoktuk javasolni, hogy egyszerűen kezdjenek el írni az írásképtelenségükről. Meglepő, de viszonylag hamar felszínre bukik, mi okozza a blokkot valójában. Szabad folyást engedni a gondolatainknak szintén óriási kihívás lehet, és - hasonlóan a nyelvhelyesség elengedéséhez - ugyanekkora felszabadulást (és - bár sokszor fájdalmas, - felismeréseket) hozhat.
Az összes pont közül az érzelem fókusz a legegyértelműbb. A gyakorlatokhoz tartozó legtöbb kérdés az érzelmi feldolgozás elmélyítését szolgálja, de nem ez az egyetlen cél.
Egyes leírások szerint az expresszív írás nem narratív (vagyis a történésekre, azok sorrendiségére fókuszáló) módszer, de én ezzel nem értek teljesen egyet. A folyamat felépítése, és a kérdések fokozatos irányváltása jelzi, hogy szükséges a velünk történt/jelenben is zajló dolgokat kontextusban látni és az életünk korábbi és jelenbeli történéseihez és körülményeihez kapcsolni.
És így végül elérkezünk az önmagáért valósághoz.
Bízom benne, hogy mostanra kezd valamiféle képünk kialakulni arról, miféle írások is keletkezhetnek egy ilyen alkalmon.
Talán a legprofánabb ok, hogy az írások bensőségessége miatt nem szerencsés, sőt, káros lehet ezeket publikussá tenni és megosztani. Pennebaker és Evans kutatásaiban gyakran tapasztalták, hogy egy-egy írás olyan emlékeket, gondolatokat és érzéseket hozott fel, amiket az író korábban senkivel nem osztott meg vagy önmaga előtt is szégyellte. Ezeknek az érzékeny témáknak időre van szüksége ahhoz, hogy verbalizálhatóak legyenek - ha egyáltalán szükség van erre. Ma már közhelynek számít, hogy a problémáinkról beszélni kell, pedig sokszor még magunknak sem tudjuk megfogalmazni az érzéseinket.
A bevezetőben azt állítottam, az írás bizonyos esetekben hasznosabb, mint a szóbeli megosztás. Ezek pontosan azok az esetek, amikor hiába próbálkozunk, nem úgy sikerül kifejezni magunkat, ahogy szeretnénk. Gyakori eset: valamit nagyon el akarunk mesélni, de ahogy elkezdjük mondani, egyszerűen nem áll össze. Hiányoznak részletek, összekeveredik mi mi után történt… Legendásan rossz viccmesélőknek ez különösen ismerős lehet. A szóbeli megosztás esetén mindig számolnunk kell a másik személy szerepével is (kivéve, ha hangfelvevővel dolgozunk - ez is remek módszer). A történetünk részleteit úgy kell elmesélnünk, hogy a másik számára is érthető legyen és ehhez sokszor olyan részleteket kell hozzáadnunk, amik jóval korábban történtek, már az unalomig ismételtük vagy nem is feltétlenül lényegesek, amik számunkra triviálisak, a másiknak viszont nem. Ez, értelemszerűen, erősen befolyásolja, ahogyan és amit mesélünk. De nehézséget jelent az is, ha a befogadó fél (legyen barát, családtag, de akár a terapeuta is) nem érti, félreérti a mondandónkat, esetleg furcsán, rosszul vagy egyáltalán nem reagál. Ez hétköznapi esetekben egyszerűen csak bosszantó, egy nehéz életesemény vagy trauma megosztásánál viszont akár újabb sérülést (újratraumatizációt) is okozhat. A félelem a másik fél reakciójától, a szégyenérzet vagy a meg nem értettség elővételezése önmagában is elegendő indoknak tűnhet, hogy bizonyos dolgokat titokban tartsunk.
Az expresszív írás ezért a legegyszerűbb lehetőséggel él; kiiktatja a hallgatóság szerepét. Olyannyira, hogy ha az írás végén ellenállhatatlan késztetést érzünk a papírlap megsemmisítésére vagy a dokumentum törlésére, akkor megtehetjük. Söt, tegyük is meg (persze, magunk és mások biztonságát nem kockáztatva).
Kiknek lehet hasznos és mire számítson, aki belevág a folyamatba?
Pennebaker és Evans az évek során számos kutatást végzett nyelvi és kulturális közeg, valamint iskolázottság szempontjából vegyes csoportokkal. Eredményeik azt mutatják, hogy az említett három faktor közül egyik sem befolyásolja negatívan a módszer hatékonyságát, bár kezdetben nehézséget okozhat az helyesírással kapcsolatos szorongások leküzdése.
Fontos viszont, és ezt minden esetben mérlegelni kell, hogy elég régen történt-e egy esemény ahhoz, hogy írni tudjunk róla. Pennebaker és Evans azt tanácsolják, hogy néhány hónapnál nem régebbi esemény kapcsán válasszunk más módszert, vagy legalábbis alaposan fontoljuk meg, készen állunk-e. Ennek oka egyszerűen az, hogy egy friss élménynél még nagyon nehéz felmérni, valójában milyen mélységben és hogyan befolyásolja az életünket. Ilyenkor az érzések és gondolatok még sokszor, természet szerűleg, kaotikusak. Ebben az állapotban is hasznos lehet írni, azonban az expresszív írás módszere egy strukturáltabb gondolkodást feltételez, amire ilyen állapotban sokszor nem vagyunk, és nem is kell képesnek lennünk.
A leírás J.W. Pennebaker és J.F. Evans Expressive writing: Words that heal (Idyll Arbor, 2014) c. könyve alapján készült A képek forrása: Anne-Marie Jobin: Le noveau journal créatif (Le Jour, 2010) J.S. Foer: Rém hangosan és irtó közel (Cartaphilus, 2009)